Kényelmes lakhelyünk szívében azon kapjuk magunkat, hogy a legintimebb gyönyörökben hódolunk. Testünk egy olyan régi táncban fonódott össze, végrendelete a két lélek között létező nyers, őskapocsnak. Minden érintés, minden nyögés, a vágy szimfóniája, amely szentélyünk falain át visszhangzik. A látványa, Rica, sötét, zamatos tincsei, vállán átsikló buja, szemei, vágyakozás medencéje, egy szirén hívja, hogy nem tudok ellenállni. Teste, az érzékiség temploma, a gyönyörűség vászna, a szépség vásznai, amit Imrem kiváltott festeni a vágyaimmal. És én, a festő, a szerető, a férfi, aki megtalálta Morochitáját, az, aki tüzet rak a világomra. Ez a mi pillanatunk, a mi szerelm, a mi szenvedélyünk, a mi szeretkezésünk.
